KiszelKati.hu

Mese felnőtteknek

A mese napjára szívesen ajánlom ezt a Móra Ferenc mesét mindannyiunknak, hogy tanuljunk belőle.

A becsei molnárok

Valamikor két vízimalom őrölte a becseiek búzáját a Tiszán. Egyik a fel­végen, a másik az alvégen. Csendes, szelíd nyári éjszakákon elhallatszott a szavuk a harmadik határig. A felvégi malom mindig ezt hajtogatta nagy haragosan.
– Vidd, ördög, vidd, ördög, törököt, törököt!
Amire csendesen visszakattogott az alvégi:
– Magyar Pál, Magyar Pál, liszteszsák, liszteszsák!
Nagy oka volt annak, hogy így feleselgettek egymással akkoriban a be­csei vízimalmok. Török világ volt már akkor errefelé. Vegyesen laktak a fa­lukban a magyarok a turbános atyafiakkal. Amilyen embertelen volt a török a háborúban ellenség gyanánt, olyan békességes cimbora vált belőle, ha letelepedett valahol. Nem garázdálkodott, szépen végezte a maga dolgát, és nem avatkozott a máséba.

Becsén az alsóvárosban fészkelték meg magukat a törökök. A felső­városi magyaroknak nem csináltak semmi galibát. Volt nekik külön templomuk, külön mészárosuk, külön boltosuk, külön csizmadiájuk. Még vízimolnárjuk is, aki megőrölte a kenyérnekvalót. Tahir bégnek hívták az öreget. Katona volt valamikor, de vénségére könnyebb munkának találta a hadakozásnál a vízimolnárságot.
Áldott jó ember volt máskülönben, a légynek se vétett. Koldusnak, vándorlónak mindig öntött egy kis fehér lisztecskét a tarisznyájába, akármilyen nemzetségbeli volt. Hanem ha a magyar molnárt meglátta, mindig elfogta a szívét a bosszúság.
– Minek is van ez a magyar molnár a világon?! Ha egymagam volnék a becsei molnár, mindennap kétszer annyi rézgarast hányhatnék az er­szé­nyembe.
A magyar molnárt Pál gazdának hívták. Ez is olyan ember volt, mint a falat kenyér.
Egész nap danolt, fütyült, meg nem szidta volna még az inasát sem. Hanem amikor átpillantott a Tahir bég malmára, akkor mindig ökölbe szorult a keze.
– Hej, ha ez a török molnár nem volna a világon, akkor egymagam volnék a becsei molnár! Azóta tele volna a ládafia ezüsthúszassal.
Hát ezért feleseltek egymással a becsei malmok éjjel-nappal. Ha az egyik elhagyta, a másik mindjárt rákezdte. Néha még a harangszót se lehetett hallani a nagy lármájuktól.
Hanem egyszer aztán ugyancsak elhallgatott mind a kettő. Jött volna ellenséges gyülevész had nagy robajjal, mint a jeges eső. A becsei jámbor polgárok ami drágább portékájuk volt, eldugták, ki hova tudta, aztán mentek világgá. Az ellenség nem talált egyebet a puszta falunál, de ki is töltötte rajta a bosszúját, mert az egészet fölégette.
Pál gazda zacskóba hányta, ami pénzecskéje volt, s elindult a Tisza-parton, hogy elrejtse valahová. Olyan biztos helyre, ahol nem találja meg az ellenség, de rátalál ő, ha valamikor visszakerül.
Ahogy kémlelődött ott a víz mentén, egyszer csak nekiment egy odvas, öreg fűzfának. Töve a vízben volt, derekáról úgy lebegett le a hosszú moha, mintha szakáll volna. A fehér szakáll közt tántorgott a száj, a vén­hedt fa fekete odva. Pál gazda nem sokat gondolkozott: beledugta az odúba a pénzeszacskóját. „Ezt az isten is arra teremtette, hogy megőrizze a pénzecskémet, míg visszakerülök erre a tájra.” – gondolta.
Azzal levágott a fáról egy ágat vándorbotnak, és nekiindult a világnak. Kebelén kenyere, hátán háza, így ment ez akkoriban Magyarországon.
De bizony a török molnár se várta a házához a hívatlan vendégeket. Belerakta a megtakarított pénzét egy vászontarisznyába, s ő is a Tisza-parton keresett neki helyet. Nem talált jobbat az odvas fűzfánál, belecsúsztatta a tarisznyáját. Csörrent a pénz, ahogy a másik zacskóba ütődött. Tahir bég kíváncsi lett, mi lehet a fában. Belenyúlt az odúba, s ki­húzta a magyar molnár pénzét.
– Nini! – örvendezett a török, hosszú fehér szakállát simogatva. – Csakugyan nem tehetném jobb helyre a vagyonkámat! Más okos ember is ide tette az övét, nagyon alkalmas helynek kell ennek lenni.
Azzal szépen visszaeresztette az odúba mind a két zacskót, betakar­gatta száraz falevéllel, összecsattantotta a papucsát, s úgy megindult, hogy meg se állt Belgrádig. Ott laktak az atyafiai, azoknál húzta ki a telet. Ahogy kitavaszodott, lassanként hazaszállingóztak a becseiek. Ámbár nemigen volt haza a haza, mert a kormos falakon kívül semmi se maradt a régi Becséből. Újra kellett építeni az egészet.
Egy mosolygó hajnalon Pál gazda is hazakerült. Bizony ő sem találta meg malmát a felvégen. Elpusztította azt az ellenség az alvégivel együtt. Nem sokat törődött vele, csak a pénzét meglelje.
Az öreg fűzfa megfrissült koronájával ott bólogatott a vízszélen, mintha elmondaná:
– Ne búsulj, megőriztem a pénzed!
Benyúlt a molnár az odúba. Úgy megörült, mikor megmarkolta a zacs­kót. Csak akkor hűlt el, mikor kihúzta. Ez nem az ő zacskója! Megint belenyúlt, s addig kotorászott benne, míg ki nem húzta a magáét is. Csak aztán esett gondolkodóba: „Rúgja meg a kakas, mitévő legyek most ezzel az idegen pénzzel? Talált jószág, nekem szánta az isten. Csináltatok rajta olyan malmot, hogy a ki­rály se őrleti különbben a vasárnapi kalácsnak valóját.” S már nyúlt a pénzért, de hirtelen visszarántotta a kezét, mert megdob­bant a szíve: „Pál, Pál, te nem jársz igaz úton! Aki ide rejtette azt a pénzt, vissza is jön érte. Ő se vitte el a tiedet, te se bántsd az övét!” Elszégyellte magát, s elindult hazafelé. Hát ahogy megfordul, jön ám szembe vele Tahir bég. Szakadt róla a verejték a nagy igyekezetben.
– No, te is megkerültél, te török? – mordult rá Pál gazda mérgesen.
A török molnár sietett előkeríteni a zacskóját a fa odvából, csak azután adta meg a választ:
– Meg ám, te magyar!
Mikor Pál meglátta, mit csinál a török, csodálkozva csapta össze a kezét.
– Hát a tied volt a másik zacskó, Tahir bég?
– Hát a tied volt az egyik, Pál gazda?
– Hát ilyen emberséges ember vagy te, szomszéd?
– Hát van tenálad becsületesebb ember, testvér?
Török molnár, magyar molnár karonfogva mentek be Becsére. Szét se váltak többet. Összetették a pénzüket, ketten építettek egy malmot, közösbe kerestek halálukig. Csendes nyári éjszakákon a harmadik határig elhallatszik a malom kattogása:
Becsület, tisztesség, szeretet, békesség.

(Móra Ferenc)

"A mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, (...) életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről." (Vekerdy Tamás)



Vissza