KiszelKati.hu

A svábok kitelepítése emlékére

Magyar Ari: Tavasz volt 


Tavasz volt, épp hogy elcsitultak a fegyverek,

a romba dőlt ország fellélegezhetett.

Béke! Eljött végre - annyi szenvedés után…

az első békés május is, és a friss rügyek a fán.

Madarak vidáman daloltak a virágok között,

az emberek szívébe orgonaillatos remény költözött!

Élni újra, békében - tenni, dolgozni végre már,

hisz minden dolgos kézre millió munka vár!

De az idill után hamar borús lett az életünk!

„UKÁZ” jött: nem kell a sváb tovább már itt nekünk.

Bár 300 éve éltek itt, barátságban, békében szépen,

dolgoztak precízen, mint ahogy a csillag megy az égen.

Barátok voltak, munkában példaképek,

Istenfélő kedves, erkölcsös férfiak s fehérnépek.

Kevéske csomaggal nők, gyermekek és a szorgos férfiak,

szomorúan rótták az orgonavirágos utolsó utat.

A solymári romos vasútállomás és a marhavagonok…

csodálkoztak… Hová viszik őket, hisz régóta magyarok!

Madarak gyászdala kísérte őket csendesen,

daluk súlyosan visszhangzott a bánatos szíveken.

S ők vonultak némán, a szemükben félelem,

csak a mozdony dohogott, csattogott élesen.

Majd ez a hang is elcsitult, halkabbá válva,

csak a füstje terült rá a szakrális pilisi tájra.

Fojtón, könnyfakasztón, mint a gyászlepel.

Házuk, otthonuk képét fátyolos könnyük takarta el.

Ez a kép, mint megsárgult fénykép - máig velük maradt.

S az idő pergett tovább, már mennyi év elszaladt?

Hetven év repült el azóta, a seb - talán - behegedt már,

csak néha-néha tör fel bennük, hogy valami fáj.

Az erdő is sóhajt…, valamit vár a pilisi táj.

Sváb utódok néha vissza-visszatérnek,

az elhurcoltak már csak a szívünkben, lelkünkben élnek.

Tudunk-e lenni, mint régen, testvér-barát újra…

ha a szívünkben még fájón emlékszünk a múltra?

Testvérem, te sváb-magyar - igaz jó barát…

őseim nevében kérem a múltért a népetek bocsánatát.

És ígéretet, hogy jöhet bármi - közénk éket nem ver ő,

és remélem - utódaink számára… lesz még itt szebb jövő.

Pesthidegkút, 2016. 04. 16.

Vissza