barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzolar barzolar barzolar barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani
 Kiszel Kati -
KiszelKati.hu

Emlékezzünk!

Aki nap mint nap benne él történeteinkben, akit rendszeresen emlegetünk, az nem halt meg igazán, ő köztünk van, hozzá szólni lehet, neki üzenni lehet, vele beszélgetni lehet. Szabad nevetni rá gondolva, hiszen pontosan tudjuk azokat a helyzeteket, amin ő is nevetett volna, amiből viccet csinált volna, és tudjuk, örülne, ha kacagni látna minket.

Igen, néha rémisztő tud lenni, ahogy csaknem húsz év távlatából hirtelen úgy tűnik, mintha ő jönne szemben az utcán, szinte a nyakába ugorva megszólítanám: "de jó! végre itt vagy!" Aztán persze illedelmesen megyek tovább, hisz az ész felülkerekedik az illúzión. De fontos, hogy az ünnepnapi történeteinkben újra és újra felbukkanjon, hogy a gyerekek, akik még kicsik voltak a halálakor mégis vidám történetekből emlékezzenek rá, és idővel továbbadják ezeket a történeteket gyermekeiknek, unokáiknak, hogy az emlék sose halványuljon, hanem egyre színesedjen, ahogy a szájról szájra terjedő históriák esetében ez lenni szokott.

Miért magunkban emlékezünk? Beszélgetve gondoljunk rá, emlegessük mit érezne, mit szólna, mire gondolna, minek örülne, mire lenne büszke? És éljünk úgy, hogy ránk lehessen büszke, tetteinkre, életünkre és arra, ahogy emlékezünk rá.

"Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása." (Fekete István)

Vissza