barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzolar barzolar barzolar barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani
 Kiszel Kati -
KiszelKati.hu

Mese felnőtteknek

A mese napjára szívesen ajánlom ezt a Móra Ferenc mesét mindannyiunknak, hogy tanuljunk belőle.

A becsei molnárok

Valamikor két vízimalom őrölte a becseiek búzáját a Tiszán. Egyik a fel­végen, a másik az alvégen. Csendes, szelíd nyári éjszakákon elhallatszott a szavuk a harmadik határig. A felvégi malom mindig ezt hajtogatta nagy haragosan.
– Vidd, ördög, vidd, ördög, törököt, törököt!
Amire csendesen visszakattogott az alvégi:
– Magyar Pál, Magyar Pál, liszteszsák, liszteszsák!
Nagy oka volt annak, hogy így feleselgettek egymással akkoriban a be­csei vízimalmok. Török világ volt már akkor errefelé. Vegyesen laktak a fa­lukban a magyarok a turbános atyafiakkal. Amilyen embertelen volt a török a háborúban ellenség gyanánt, olyan békességes cimbora vált belőle, ha letelepedett valahol. Nem garázdálkodott, szépen végezte a maga dolgát, és nem avatkozott a máséba.

Becsén az alsóvárosban fészkelték meg magukat a törökök. A felső­városi magyaroknak nem csináltak semmi galibát. Volt nekik külön templomuk, külön mészárosuk, külön boltosuk, külön csizmadiájuk. Még vízimolnárjuk is, aki megőrölte a kenyérnekvalót. Tahir bégnek hívták az öreget. Katona volt valamikor, de vénségére könnyebb munkának találta a hadakozásnál a vízimolnárságot.
Áldott jó ember volt máskülönben, a légynek se vétett. Koldusnak, vándorlónak mindig öntött egy kis fehér lisztecskét a tarisznyájába, akármilyen nemzetségbeli volt. Hanem ha a magyar molnárt meglátta, mindig elfogta a szívét a bosszúság.
– Minek is van ez a magyar molnár a világon?! Ha egymagam volnék a becsei molnár, mindennap kétszer annyi rézgarast hányhatnék az er­szé­nyembe.
A magyar molnárt Pál gazdának hívták. Ez is olyan ember volt, mint a falat kenyér.
Egész nap danolt, fütyült, meg nem szidta volna még az inasát sem. Hanem amikor átpillantott a Tahir bég malmára, akkor mindig ökölbe szorult a keze.
– Hej, ha ez a török molnár nem volna a világon, akkor egymagam volnék a becsei molnár! Azóta tele volna a ládafia ezüsthúszassal.
Hát ezért feleseltek egymással a becsei malmok éjjel-nappal. Ha az egyik elhagyta, a másik mindjárt rákezdte. Néha még a harangszót se lehetett hallani a nagy lármájuktól.
Hanem egyszer aztán ugyancsak elhallgatott mind a kettő. Jött volna ellenséges gyülevész had nagy robajjal, mint a jeges eső. A becsei jámbor polgárok ami drágább portékájuk volt, eldugták, ki hova tudta, aztán mentek világgá. Az ellenség nem talált egyebet a puszta falunál, de ki is töltötte rajta a bosszúját, mert az egészet fölégette.
Pál gazda zacskóba hányta, ami pénzecskéje volt, s elindult a Tisza-parton, hogy elrejtse valahová. Olyan biztos helyre, ahol nem találja meg az ellenség, de rátalál ő, ha valamikor visszakerül.
Ahogy kémlelődött ott a víz mentén, egyszer csak nekiment egy odvas, öreg fűzfának. Töve a vízben volt, derekáról úgy lebegett le a hosszú moha, mintha szakáll volna. A fehér szakáll közt tántorgott a száj, a vén­hedt fa fekete odva. Pál gazda nem sokat gondolkozott: beledugta az odúba a pénzeszacskóját. „Ezt az isten is arra teremtette, hogy megőrizze a pénzecskémet, míg visszakerülök erre a tájra.” – gondolta.
Azzal levágott a fáról egy ágat vándorbotnak, és nekiindult a világnak. Kebelén kenyere, hátán háza, így ment ez akkoriban Magyarországon.
De bizony a török molnár se várta a házához a hívatlan vendégeket. Belerakta a megtakarított pénzét egy vászontarisznyába, s ő is a Tisza-parton keresett neki helyet. Nem talált jobbat az odvas fűzfánál, belecsúsztatta a tarisznyáját. Csörrent a pénz, ahogy a másik zacskóba ütődött. Tahir bég kíváncsi lett, mi lehet a fában. Belenyúlt az odúba, s ki­húzta a magyar molnár pénzét.
– Nini! – örvendezett a török, hosszú fehér szakállát simogatva. – Csakugyan nem tehetném jobb helyre a vagyonkámat! Más okos ember is ide tette az övét, nagyon alkalmas helynek kell ennek lenni.
Azzal szépen visszaeresztette az odúba mind a két zacskót, betakar­gatta száraz falevéllel, összecsattantotta a papucsát, s úgy megindult, hogy meg se állt Belgrádig. Ott laktak az atyafiai, azoknál húzta ki a telet. Ahogy kitavaszodott, lassanként hazaszállingóztak a becseiek. Ámbár nemigen volt haza a haza, mert a kormos falakon kívül semmi se maradt a régi Becséből. Újra kellett építeni az egészet.
Egy mosolygó hajnalon Pál gazda is hazakerült. Bizony ő sem találta meg malmát a felvégen. Elpusztította azt az ellenség az alvégivel együtt. Nem sokat törődött vele, csak a pénzét meglelje.
Az öreg fűzfa megfrissült koronájával ott bólogatott a vízszélen, mintha elmondaná:
– Ne búsulj, megőriztem a pénzed!
Benyúlt a molnár az odúba. Úgy megörült, mikor megmarkolta a zacs­kót. Csak akkor hűlt el, mikor kihúzta. Ez nem az ő zacskója! Megint belenyúlt, s addig kotorászott benne, míg ki nem húzta a magáét is. Csak aztán esett gondolkodóba: „Rúgja meg a kakas, mitévő legyek most ezzel az idegen pénzzel? Talált jószág, nekem szánta az isten. Csináltatok rajta olyan malmot, hogy a ki­rály se őrleti különbben a vasárnapi kalácsnak valóját.” S már nyúlt a pénzért, de hirtelen visszarántotta a kezét, mert megdob­bant a szíve: „Pál, Pál, te nem jársz igaz úton! Aki ide rejtette azt a pénzt, vissza is jön érte. Ő se vitte el a tiedet, te se bántsd az övét!” Elszégyellte magát, s elindult hazafelé. Hát ahogy megfordul, jön ám szembe vele Tahir bég. Szakadt róla a verejték a nagy igyekezetben.
– No, te is megkerültél, te török? – mordult rá Pál gazda mérgesen.
A török molnár sietett előkeríteni a zacskóját a fa odvából, csak azután adta meg a választ:
– Meg ám, te magyar!
Mikor Pál meglátta, mit csinál a török, csodálkozva csapta össze a kezét.
– Hát a tied volt a másik zacskó, Tahir bég?
– Hát a tied volt az egyik, Pál gazda?
– Hát ilyen emberséges ember vagy te, szomszéd?
– Hát van tenálad becsületesebb ember, testvér?
Török molnár, magyar molnár karonfogva mentek be Becsére. Szét se váltak többet. Összetették a pénzüket, ketten építettek egy malmot, közösbe kerestek halálukig. Csendes nyári éjszakákon a harmadik határig elhallatszik a malom kattogása:
Becsület, tisztesség, szeretet, békesség.

(Móra Ferenc)

"A mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, (...) életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről." (Vekerdy Tamás)



Vissza