KiszelKati.hu

Emlékeztünk

73 éve, hogy több Budapest környéki településen élő németajkú lakosság jó részét a solymári vasútállomásról marhavagonokban, vagyonuktól és hazájuktól megfosztva útnak indították az ismeretlen felé. Ez történt a Nagykovácsiban élő svábokkal is.
A hivatalos elnevezés kitelepítés volt, de ez a szó messze állt az igazságtól. Amit kitelepítésnek hívtak, az valójában a svábok kifosztását és elűzését jelentette. Megfosztották őket házaiktól és megfosztották őket hazájuktól.

Nehéz elfogódottság nélkül gondolni azokra a honfitársainkra, akik előttünk éltek itt és kénytelenek voltak hátra hagyni életük munkáját. Azokra a dolgos, pontos, németajkú nagykovácsiakra, akik magukat magyarnak vallották. Azonban emlékeznünk nem csupán tisztesség dolga, de elemi kötelességünk is. Emlékeznünk és tennünk. A nagykovácsi svábok szenvedésének története emlékeztessen minket arra, hogy minden ember elidegeníthetetlen joga ott élni, ahová született. A hazájában, abban a faluban, abban a városban, amely a saját otthona. És hogyan is emlékezhetnénk méltóbban, mint hogy ápoljuk az általuk létre hozott hagyományokat, őrizzük emlékeiket. Polgármesterként az elmúlt évekhez hasonlóan továbbra is támogatom a Német Nemzetiségi Önkormányzat minden olyan törekvését, amellyel méltó emléket állítanak sváb elődeinknek, amellyel megőrizhetjük sváb gyökerű értékeinket a jövő nemzedéke számára.

„A svábok, ahogy egykor Magyarországon, úgy régi-új hazájukban is folytatták a munkát. Az első években még problémát okoztak a különbségek, amelyek főleg kulturális, nyelvi, vallási tekintetben választották el őket a helyi lakosságtól. Tehetségük, szorgalmuk, munkabírásuk révén a magyarországi németek azonban újra gyökeret eresztettek. Németország nyert általuk, Magyarország pedig veszített. Ismét.” (Gondola, 2006)

Vissza