barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzolar barzolar barzolar barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani
 Kiszel Kati -
KiszelKati.hu

Halottak napi fontoskodás

Nem, nem halottjainknak fontos ez a nap. Nekünk fontos, itt maradóknak. Nélkülük itt maradóknak. Nekünk fontos, hogy ez a nap más legyen, mint a többi. Nekünk fontos, hogy róluk szóljon. Akkor is, ha egyébként is vannak napok, amikor temetőbe megyünk, vannak napok, amikor itt vannak velünk, vannak napok, amikor nem felejtünk el hálát adni, hogy itt voltak velünk. Jó érzés tenni valami mást, valami többet, mint más napokon. Jó érzés készülődni, csokrot kötni, koszorút díszíteni, mécsest gyújtani. Arra gondolni, neki vajon mi tetszene? Mit is szeretett? És igen, ő is ment a temetőbe, mert neki is fontos volt. Akkor mi kísértük, nem értettük miért fontos. Ma velünk jönnek gyerekeink, mert tudják: nekünk fontos. Aztán… amikor már nem leszünk, gyerekeink tétován állnak majd a temetőben, merre is mentünk mindig? És GPS nélkül is vinni fogja a lábuk, nagyszülőkhöz, Toncsihoz, Kerihez, Katihoz, Tibihez, Lacihoz és mindazokhoz, akikről tudják, hogy nekünk fontosak voltak. És unokáink ott szaladgálnak majd köröttük, gesztenyét gyűjtenek, végre „tüzeskedhetnek”, csacsognak és nyafognak, hogy menjünk máááár, nem tudva még, hogy egyszer ők lesznek, akik gyerekeiket kézen fogják és megkeresik Toncsi, Papa, Keri, Kati, Tibi, Laci és mindazok sírját, akik nagyszüleik számára fontosak voltak…

"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá – amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor…!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)
Vissza