barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzolar barzolar barzolar barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani barzo mekani
 Kiszel Kati -
KiszelKati.hu

1956-ra emlékeztünk

Tisztelt ünneplő Közönség!

Hatvanadik életévükbe lépnek azok, akik októberi forradalmunk napjaiban születtek. Több mint hétmillió honfitársunk már a dicsőséges napok után született, tehát nincs, nem lehet személyes élményük a forradalomról és a szabadságharcról. Közéjük, a többséghez tartozom én magam is.

Honnan tudunk a történtekről? Nehéz kérdés ez, hiszen Magyarországon hivatalosan évtizedeken át nem a hiteles valóságot hirdették 1956-ról. Ahogy távolodott időben a forradalom, ahogyan konszolidálódott a szovjet fegyverekkel hatalomba ültetett rendszer, úgy torzult mindinkább az emlékezet.

Aztán eljött az igazság pillanata. A rendszer megroppanása mind türelmetlenebbül követelte az emberektől, hogy nézzenek szembe őszintén a múltjukkal. Visszatértek a temetetlen holtak, és egyre hangosabban követelték a jogukat. A holtaknak joguk van az igazsághoz. Az élők tartoznak a holtaknak, mint a gyermekek a szüleiknek.

Igen, tartozunk a holtaknak. Tartozunk 1956 hőseinek, áldozatainak. Nem pénzt kérnek ők, nem ünneplést, nem emlékműveket. Ők a szívünket követelik, hiszen az életüket adták értünk. Az életüket adták, ahogy mondani szokás, a szabadságunkért. Mi tudjuk, hogy áldozatukból akkor nem született meg a szabadság, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy bizony mégis megszületett. A forradalom és a szabadságharc DEVICTUS VINCIT! — legyőzetve is győz. Győzött, mert elfoglalta a szívünket, kitöltötte, életet adott neki, és 1956. novembere, a leveretés óta azt dobogta minden valamirevaló magyar mellében, hogy
„Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagyvilágon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.”

Azok az elődeink, akik itt porladtak el, nem kevesen jeltelen sírokban, végérvényesen és visszavonhatatlanul magyarrá nemesítették ezt a szent földet, amelyen élünk. Az ő áldozatuk ad nekünk jogot a szabadságra, az ő áldozatuk ad nekünk reményt a jövőre, az ő áldozatuk a mi hazánk. Egyszersmind az ő áldozatuk a mi kötelességünk. Erkölcsileg kötelez bennünket, mindnyájunkat arra, hogy ne csak magunknak éljünk, hanem jól felfogott hazafisággal szolgáljuk minden magyar testvérünket, s ezzel szolgáljuk az emberiség ügyét.

Tisztelt Honfitársaim!

Mindannyiunk személyes történetévé lett annak az 59 esztendővel ezelőtti napnak a története, amikor a magyar nép a szabadság nemzeteként született újjá. Jó érzés, hogy Magyarország végre olyan világot teremtett 1990-ben, amelyben ez a nap emlékezete nemzeti ünnepünkké válhatott. Jó érzés, hogy szabadságküzdelmünk egyik legfényesebb fordulópontját szabadon ünnepelhetjük. Mint ahogy jó érzés az is, hogy gyermekeink számára ma már mindez a világ legtermészetesebb dolgának tűnik. De mondjuk el gyermekeinknek – mert nekik is tudniuk kell –, hogy 1990 előtt ez a nap nemhogy piros betűs ünnep nem lehetett, de a hatalom megtorlásának tette ki magát mindenki, aki a szabadság nevében akart ünnepelni, szót emelni, emlékezni. Még családi körben is csak suttogva, félszavakban lehetett beszélni ’56 októberének forradalmáról. Csak titokban lehetett emlékezni azokra, akik életüket adták nemzetünk méltóságáért, szabadságáért és függetlenségéért. Nagy szerencse, hogy vannak még, akik ma is velünk élnek az akkori idők tanúi közül. 1956 októbere szüleink és nagyszüleink forradalma volt. Nekik tartozunk köszönettel azért, hogy minden szabadságszerető magyar személyes történeteként tekinthet azokra a felemelően szívszorító napokra. Nekik, szüleink és nagyszüleink nemzedékének köszönhetjük, hogy a küzdelmekkel teli, de békés polgári átalakulás során közös erővel sikerült szabad és független országgá tennünk hazánkat. 1956 magyarjainak szabadságszeretete nélkül a mai napon nem lenne mire emlékeznünk, nem lenne mit ünnepelnünk. Más lenne országunk, más lenne történelmünk, és a világ történelme is.

Tisztelt ünneplő Honfitársaim!

Akik szabadok, azok felelősek. Akik felelősek, azok szabadok. Azok vállalják a szabadságban a felelősséget önmagukért, a másikért, a hazáért, a nemzetért. 1956-ban valamitől kellett megszabadulni. Valamitől megszabadítani a nemzetet: igazi áldozat kell hozzá. De a szabadságot jóra használni, az se könnyű dolog. Megtölteni a szabadságot igazsággal, igazságossággal, megtölteni nemzeti érdekkel, megtölteni közjóval. Mert a szabadság arra adatik, hogy a hozzáértő, okos nép gyülekezetében hányjuk és vessük meg száz bajunk. A szabadság arra adatik, hogy a jognak asztalánál mindenki egyformán foglaljon helyet. Ez is harc, ha nem is olyan látványos, de mégiscsak harc. Harc a szabadságért.

Az 56-osok még valamit mondanak nekünk: együtt. Együtt kell válaszolni, együtt kell küzdeni, együtt kell felelősséget vállalni. ’56-ban mindenki együtt mozdult a szabadságért és a függetlenségért. És az, hogy aztán ki hány irányba ment volna el, ha győznek, az már a történelem titka marad. A szabadságért együtt mozdulni - ez a mi dolgunk ma is. Az állam önmagában kevés, a kormány önmagában kevés, az önkormányzatok önmagukban kevesek, az iskola önmagában kevés, a család önmagában kevés, a gazdaság erősödése önmagában kevés. De együtt elég lehet arra, hogy a szabadság és a függetlenség eredménye, gyümölcse egy gazdagabb és egy erősebb Magyarország legyen, polgárainak jó otthona. Ezért emlékezünk, ezért dolgozunk. Emlékezzünk együtt, dolgozzunk együtt!

A tavalyi ünnepi beszédemben feltettem a kérdést: mire tanít minket ez az ünnep? A válaszom egy évvel később sem változott: összetartozásra. Az akkor elmondottakat ma sem tudom másként fogalmazni: Tanuljunk azoktól, akik életüket adták mások boldogságáért – a mi szabadságunkért! Fogjunk össze, törődjünk egymással, becsüljük meg azokat a honfitársainkat, akik többet tesznek a közösségért! Szerencsés korban élünk. Nem a vérünket követelik a napi kihívások, hanem a szorgalmunkat, a kitartásunkat.

Tavaly is elmondtam, és ma is így érzem: akkor vagyunk méltók erre a szabadságra, ha meg is becsüljük. Ha megfogjuk a munka végét, ha nemcsak a partvonalról kiabálunk, hanem kivesszük a részünket közösségeink és környezetünk, községünk és hazánk építésében. Jó példa volt az összetartozásra, összefogásra a tavalyi jégkár, amikor egy emberként mozdult idős, fiatal, szervezet és magánember. Segített ki ahol tudott, nem számított ki Nagykovácsi és ki nem.

A szabadságért, a hazáért harcolni kell a háborúban és tenni kell a békés hétköznapokban is.  A mai kornak is megvannak a maga kihívásai. Ahogy 1956-ban a szabadság nagy eszményét sok ember napi kiállások formájában cselekedetekre váltotta, úgy váltjuk mi is a 2014-es választáson szerzett megbízatást napi feladatokra, hogy a nagykovácsiak érezzék: mindig előrébb és előrébb lépünk.

Tudom, sokszor keservesen nehéz a hétköznapokban helyt állni. Folyamatosan meg kell küzdenünk minden lépésért, minden sikerért, minden apró eredményért. Nincs ez másképp Nagykovácsi életében sem, és – bármily hihetetlen – a képviselők munkájában sem. Sokszor nem is látható, mennyi munka, mennyi fáradozás, erőfeszítés van egy egyszerűnek tűnő döntés mögött. Mennyi utánajárás, mennyi ébren töltött éjszaka előz meg egy új lépést. Én mégis hiszem, döntéseink, cselekedeteink napról napra előbbre visznek, eredményeket hoznak. És nem csak a kézzelfogható, anyagi természetű dolgokra gondolok eredményként. Eredménynek tekintek egy konszenzust is, eredménynek tekintem mások meghallgatását, a közösség épülését, a jó dolgokért való összefogást. A békés, viszály nélküli hétköznapokat, az építő vitát, a döntések utáni felelősségvállalást, a tervek megvalósítását. Mindez nem könnyű, de ha fáradnánk, gondoljuk azokra, akik nemcsak tűrni, lemondani voltak képesek, hanem az életüket is odaadták azért a szent eszményért, amit úgy hívunk: magyar hazánk!

Köszönöm szíves figyelmüket.

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.” (John F. Kennedy, 1960)



Vissza